Találkozás a mindennapok hőseivel

 Most már tudom, mi az a PET-CT. 

Pontosabban, dehogy tudom, viszont átéltem, megéltem, túléltem.

Bár hivatalosan sugárzom, miután megkaptam a szükséges anyagot, semmit nem éreztem sem akkor amikor megkaptam, sem most, már itthon. A CT is pont olyan volt, mint a többi CT, mármint ugyanúgy éltem át. Tudományos mondatokat ne várjon tőlem senki, buta vagyok hozzá, csak azt tudom megírni, amit átéltem

Amit viszont érzékeltem, arról szeretnék részletesebben írni.

Ismét a Klinika, most egy másik cím. Időpontra mentem, szinte azonnal behívtak, foglalkoztak velem, kioktattak, elmondták mi fog történni velem. És aztán történt is, minden ment, mint a karikacsapás. 

Ami számomra érdekes volt, az az, hogy minden orvos, nővér, velem foglalkozó ember nagyon fiatalnak tűnt. Hozzám képest is nagyon fiatalnak, pedig még csak 51 éves vagyok. Mintha diákok magyaráztak, oktattak, foglalkoztak volna velem. Hirtelen olyan öregnek éreztem magam, olyan vénnek.  Mindegyik "diák" ügyes volt, gyors, pontos, nem volt mellébeszélés, végezték a dolgukat. 

Amíg ott ültem és vártam a soromra, meg hogy elterjedjen bennem a nedű, amit kaptam, azt figyeltem meg, hogy a betegek öregek, akik gyógyítanak fiatalok. Elgondolkoztam azon, hogy ezek a fiatal lányok, fiúk milyen veszélynek teszik ki magukat annak érdekében, hogy gyógyíthassanak. Hiszen onnantól kezdve, hogy belém került a lötyi, sugároztam. Fel is hívták a figyelmemet, hogy 24 órán keresztül fiatalok, gyerekek közelébe ne menjek. Dehát ők a fiatalok! Aki beszúrta a tűt a karomba a lányom lehetett volna, talán 30 éves sem volt. Neki még gyermekei lehetnek, sőt, lehet, hogy otthon várják a gyermekei,. Ennek ellenére hősiesen szurkálta a többi beteget is. 

Biztosan van valami biztonsági előírás, szabály, figyelnek arra, hogy ne ártson nekik mindez, de így laikusan azt kell mondanom, bátor és hősies dolog, amit nap mint nap tesznek abban az alagsori kicsi rendelőben. Ő is, a társai is. Ehhez képest, mit tettem én, amióta ide leszülettem? Hát, konkrétan nem tudok semmit felmutatni.

Csupán csak tiszteletemet és köszönetemet tudom kifejezni az irányukba. Kedvem lenne megölelni őket - persze nem teszem, mert nem is értenék talán és hát sugárzom. De az, hogy a mindennapok hősei itt vannak velünk, az számomra ismét bebizonyosodott. 

Ja, az eredmény csak egy hét múlva lesz, szóval ismét nyugalom, munka, béke. Melanoma, ugye már nem is vagy velem?