Egész nyugodtan indult a nap

Ma reggel dolgozni mentem úgy, mintha semmi különös dolog nem történt volna velem előző nap. Végül is, nem történt. 

A buszon néztem az ablakon kifelé, a forgalmat, a természetet, az embereket. Szeretem amúgy is a várost, de most valahogy még jobb volt nézni mindezt. Ezt a mátrixot, ami körülöttem van. Akárki is találta ki, rajzolta, vagy szerkesztette, jól készítette el. Szeretem a parkokat, a fák között megbúvó padokat, de szeretem a kertes házak változatos utcáit és a bérházakat is. A bérházak rendszere amúgy is egy megfoghatatlan világ nekem. Rengeteg ember (és mostanság kutya) lakik bennük, ismeretlenül. Milyen érdekes, hogy a kertes házakban lakók ismerik a szomszédaikat, a bérháziak még a saját folyosólyukon, a mellettük élőket sem. Pedig csak egy vékony fal választja el őket egymástól. Ha nagyon figyelnek, akár még egymás sóhaját is hallhatnák. De nem foglalkoznak egymással. 

Amikor vidékről felköltöztünk arra gondoltam, hogy végig köszönők a folyóson élőknek, hiszen mi vagyunk az érkezők. Azonban minden pesti ismerősöm lebeszélt erről. Ez itt nem divat, ez vidéki butaság, itt az emberek még a liftben sem köszönnek egymásnak. Ez az utolsó állítás egyébként nem igaz, a liftben köszönünk egymásnak, de a szomszédaimról azóta sem tudok semmit, pedig már lassan fél éve élek mellettük. Közvetlenül mellettük.

Ömlik rólam a víz, ismét. Klimax vagy más,  mindenesetre kellemetlen. Rászoktam, hogy legyen nálam sál, zsebkendő, de így is kellemetlen, ahogy a csöpögő vizet felitatom az arcomról, nyakamról, karomról. Arról nem is beszélve, hogy a felsőm is csurom víz. Pár perc múlva visszahűlök ismét, és csak a vizes haj és a vizes ruha marad plusz a borzongás. Nem tudom, hogyha klimax meddig tart, de már nagyon elegem van ebből a szaunázásból. Legalább tudnám szabályozni, hogy mikor jöjjön. De nem tudom. Abban bízom, nyáron jobb lesz, akkor más is izzad. Meg azt sem tudom, klimax e. Milyen furcsa, nem is tudom, mi történik a testemmel, a testemben.

Reggel kilenckor csörög a telefonom. A Klinikáról keresnek, kedves hölgy kérdezi, másnap be tudnék-e menni a műtétre. Hát hogyne, legyünk túl rajta.  

- Egyen, igyon, vegye be a gyógyszereit, hozzon poharat, wc papírt - szólt az utasítás.     

- Nem csak egy napos műtétről van szó? - érdeklődtem csodálkozva.

- De igen, reggel jön és másnap reggel mehet haza. Holnap reggel nyolckor jelentkezzen.

Nos, ez egy új információ volt, mármint, hogy bent tartanak egy éjszakára, de elfogadom. Úgy döntöttem, nem vagánykodom, szóltam a főnökömnek, hogy a héten nem tudok többet jönni, elmeséltem a programomat.

Kedvesek, megértőek, biztatnak. A többi kolléga is.

Azonban ma kedd van, és erre a napra kellett koncentrálnom, hiszen csak ma van ma. 

Egész nap dolgoztam, előre is, hogy a kollégámnak ne kelljen helyettem dolgoznia. Elégedett voltam magammal.

Itthon a kedvesem finom vacsorával várt. El akartam sütni, hogy "búcsúvacsi", de végül is nem szólaltam meg. Szeretett-vacsi, eddig is készített ilyen finomakat, és ezek után is fog várni fenséges falatokkal.

Megegyeztünk, hogy reggel bevisz a kórházba, de nem várakozik idegesen a folyosón, majd délután visszanéz rám. Ennyit beszéltünk a holnapi napról. Elég is.

Kipakoltam a korábban (vasárnap) előkészített többnapos kórházi csomagot - nem lett sokkal kevesebb, hajat mostam, ki tudja mikor tudok ismét zuhany alatt állni. Közben eszembe jutott, hogy elvileg holnap elszakadok Melanomától. A szőke kislány ölelő karjait, gyökereit, vagy akármilyét elvileg holnap kivágják belőlem. És ez a legjobb forgatókönyv. Van rosszabb is, de arra egy pompás zuhany alatt nem gondol az ember.

És később sem. Mert ma kedd van, és ma hozzábújhatok a férjemhez és ismét bugyuta filmet nézünk, ami kikapcsolja a gondolatokat. Na jó, nem bugyuta, Star Wars történet, az én kedvemért. De a lényeg, hogy mellé bújok és ő simogatja a hátam. 

Ma is csodálatos nap van, ma kedd van.