Második támadás Melanoma ellen - azaz második vágás a lábamon

A mai nap tényleg arról szólt, hogy túl kell élni.

Azonban el kell mondanom, nem is volt annyira rossz. Reggel nyolcra kellett a klinikán megjelenni. Ez már önmagában nyerő dolog, hiszen aludhattam hatig. Reggeli és kávé simán mehetett, mit akarhatnék még?

Reggel kilencre kaptam ágyat. Négyágyas kórterem, zuhanyfülke, wc bent, az asztalka tiszta, az ágy normális. 

Két órás várakozás után felsétáltam a műtétre. Komolyan mondom, hogy a lift és az épület, valamint a műtőbe vezető folyosó ijesztő. Kicsit meg is illetődtem. Aztán azonban jött egy férfi és kedvesen beszélgetett velem a műtétről, bekísért, magyarázott. Bár úgy volt, hogy a comb egy kis bőréből kell pótolni majd a bőrhiányt, ketten egymás közt megbeszélték, hogy ezt a sebészük megoldja.

Négy férfi és egy női orvos volt körülöttem. Persze nem tudom, ki volt valóban orvos és kinek más volt a feladata, de mind velem foglalkozott. Szúrtak, vágtak, varrtak. Fájt persze, de nem elviselhetetlenül. Közben az egyik folyamatosan a fejemet simogatta, mint anyukám gyermekkoromban. Az orvos kérdezgetett, bár gondolom nem érdekelték a válaszok, de lekötött. Kérdezett a munkámról, a hétvégéről, rábeszélt, hogy legalább egy hétig feküdjek a sebbel, megbeszéltük, hogy koncertre is mehetek szombaton, ha nem csápolok. És mindeközben szépen végezte a munkáját. Valóban megoldotta, nem kellett pótlás.

Azt kell mondanom, hogy fenomenálisak voltak, az egész műtő csapat. Mosolyogva jöttem ki a műtőből. Köszönöm nekik a munkájukat.

A kórteremben semmi dolgom nincs, olvasom, játszom a telefonomon.

Bízom benne, hogy a szőke kislány ölelő karjai elengednek. Ma ez a feladatom. Ma csak erre koncentrálok, meg arra, hogy ne álljak a lábamra, mert akkor fáj. 

Ma szerda van, az a nap, amikor erre a műtétre és innentől a seb gyógyulására figyelek. A holnap nem a ma gondja, csak ma van ma.