Eljött végre - reményeim szerint - az utolsó vizsgálat első napja. Egy laborba kellett mennem, ahol a seb köré, a bőr alá négy helyen is megszúrtak, valamiféle izotópot fecskendeztek be. Nos, ez rosszabbul hangzik, mint amilyen valójában volt.
Előtte egy orvos részletesen elmondott minden lépést, ami aznap várt rám, kérdést is tehettem fel, szóval teljes körű tájékoztatás volt. Maga a belövés négy apró szuri volt minimális fájdalom kíséretében. Ezt követően másfél órát ejtőztem egy kissé kényelmetlen váróban, de cserébe vizet és olvasni valót biztosítottak.
Miután letelt az idő, egy műszer segítségével megnézték melyik nyirokcsomóban landolt az izotóp és egy piros filctollal beikszelték a bőrömön. Ennyi volt a tegnapi esemény.
Volt egy érdekes szituáció. Várnunk kellett a befecskendezésre is, az izotóp menetelésére is. Én a szokásos nyugalmammal várakoztam, hiszen a belövés előtt is sürögtek-forogtak körülöttünk a szakemberek, így bár egy órát kellett kb várni, láttam, hogy nem kávézgatással töltik az idejüket.
Várakozott velünk egy hölgy is. Valamivel fiatalabb lehetett nálam, csinosabb és elegánsabb. Vállalkozó vagy vezető beosztású lehetett, telefonon intézkedett, többször is utasított, de mindig megköszönte a másik oldalnak a munkát. Mindez miatt szimpatikusnak tűnt. Azonban a másfél órás várakozást nagyon nehezen viselte. Sóhajtozott, járkált, felpattant a székről újságért, majd visszavitte és egyszer csak megszólalt: Ez borzasztó! Miért kell ennyit várni?
Meglepődve néztem rá, hiszen velem együtt hallgatta végig, hogy ez egy ilyen játék. Valakinek a telefonba is elpanaszolta, hogy neki erre igazán nincs ideje.
Elgondolkoztam ezen. Mire nincs neki ideje? A saját testének gyógyítására? Hát akkor mire van ideje? Mi lehet ennél fontosabb neki? Érdekes kérdés ez, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése