Testemen a jel - énekli a Pokolgép, és igen, én is így éreztem magam, bár nekem négy jelem volt és nem égett belém, sőt, mosdás után lekoptak. Bár azt mondták még délelőtt, hogy alkoholos filc, lehet zuhanyozni, zuhany után már csak halványan látszódtak azok a jelek. Tanakodtam egy ideig, mit tehetnék, fessem át, fényképezzem le, vagy mi más módja lehetne annak, hogy a jeleimet megőrizzem, végül az átfestés mellett döntöttem.
Fekete alkoholos filcet találtam, így ezekkel az átszínezett x-ekkel plusz egynapi kórházi csomaggal futottam be a bőrgyógyászatra. Sajnos, nem ugyanoda kellett menni, mint korábban, egy lepusztult, talán 1960–as éveket idéző kórterembe kerültem. Öten egy szobában, WC és zuhany a folyosón, tv sehol, a csapból a víz még hidegen sem folyt.
Első pillantásra ijesztő. Az állandó csatornaszag attól függetlenül dominált, hogy a terem minden ablaka nyitva volt. Igaz, a panoráma csodaszép és az ablakon van szúnyogháló.
Mindezt ismét a nővérek kedvessége tompította, őszintén mondom, nélkülük és az ő szívességük nélkül nehezebb lett volna mindezt elviselni.
A műtőt már ismertem, sajnos, most nem a korábbi vidám orvos kaszabolt, egy idősebb, rosszkedvűnek tűnő fazon keze alá kerültem. Fájt a beavatkozás, annak ellenére, hogy előtte kaptam altató és fájdalomcsillapító tablettát. Igen, tablettát! Tehát nem altattak, de a kombó kiütött, kissé szédültem, ám éreztem a fájdalmat. Erre mit mond az orvos:
- Lesz még rosszabb is!
A korábbi doki biztos nem mondott volna ilyet. Viszont igaza volt, lett rosszabb, fájt jobban, ezt jeleztem is. Erre a válasza:
- Még most jön a neheze!
Azonban legalább szólt a társának, hogy adjon fájdalomcsillapítót. Egy időre valamivel jobb lett, aztán tényleg jött a neheze.
A fejemnél, az ágy mellett állt egy férfi. Ő már legutóbb is részt vett a műtéten és akkor is nagyon kedves volt, egyfolytában simogatta a fejemet, a hajamat, mint a gyermekét őrző apuka. Most a mentőangyalommá lépett elő, a fájdalom ellen hozzá menekültem, az ő kezét szorítottam meg. Nem reklamált, elviselte, részt vett az én fájdalmamban is. Ő volt az, aki egy idő után megszólalt és azt mondta:
- Túl van rajta, ügyes volt!
Abbahagytam a keze szorítását, talán mindketten fellélegeztünk :)
Nem tudom, hogy mennyire volt normális ez a fájdalom, nem e lehetett volna ellene tenni. Az viszont biztos, hogy annak a férfinak ismételten hálát kell mondanom, erőt, biztonságot nyújtott nekem abban a nehéz helyzetben.
Örülök annak, hogy mindig van valaki a közelemben, aki segít továbblépnem egy-egy nehéz pillanatban. Ők azok, akik védőangyalként itt vannak velünk, mellettünk. Bízom benne, hogy kiegyensúlyozott, szép életet él ez a férfi, aki ekkor mellettem teljesített szolgálatot.
A gyógyszerkombó hatott, a kórterembe érve azonnal elaludtam. Mikor felébredtem, már semmi nem fájt, újra élvezhetem a hatvanas évek kórtermét és a nővérek kedvességét.
Ha minden igaz, holnap reggelig semmi nem fog történni és reggel mehetek haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése