A szőke kislány elhagyott és egyáltalán nem vagyok szomorú

 Végre meg van az eredmény: negatív. A doktornő szó szerint ezt mondta: most örülünk! 

Én a nyakába tudtam volna ugrani, de aztán lehűtött azzal, hogy bár örülünk, de nagyon szoros nyomon követés következik, mert ravasz a szőke kislány és felbukkanhat még. 

Szeptemberben vár vissza, kaptam két beutalót is, a találkozásunk előtt labor és ultrahang vizsgálatot kell készítenem.

Reménykedve kérdeztem, hogy akkor most már ő az orvosom? De nem, a Klinikán nincs ilyen. Pedig ő kedves, mosolygós, segítőkész. És válaszol a kérdéseimre.

Például arra, miért fáj még mindig a nyirokcsomó helye?

Hát, kiderült, annak nem így kellene kinéznie, így telefonált, hogy fogadjon az ultrahang és nézzék meg. Nem rajta múlt, láttam, hogy ő is meglepődött azon, hogy július közepén fognak fogadni. 

Várakozás, már megint

 Ismét itt ülök a második emeleten, a 208-as szoba előtt. Itt lehet megbeszélni a szövettan eredményét. Várok.

Régebben, úgy emlékszem, mindig ugyanahhoz az orvoshoz kellett visszamenni addig, amíg adott probléma meg nem oldódott. Ennek volt jó és rossz oldala, emlékszem, amikor elsőre kedves, megértő orvos foglalkozott velem, mennyire nyugodtan érkeztem a következő alkalommal. És fordítva is. Ilyenkor próbáltam orvost váltani, ami egy plusz idegesítő esemény volt amellett, hogy még a betegségem miatti fájdalmat is el kellett viselnem.

Ma nincs ilyen probléma. Talán hatodik alkalommal vagyok itt és mindig más fogad. Talán ez a legrosszabb. 

Ma reggel is meg volt a szokásos procedúra. Hatkor sorszám húzás, héttől regisztráció, nyolctól várom, hogy behívjanak. 

Próbálom felkészíteni magam. 

Három lehetőség van előttem, ami már meg van írva a nagykönyvben, csak még én nem tudtam oda lapozni.

1) Melanoma elengedett. Ha így van, negatívak az eredmények, akkor talán elmondhatom, hogy nyugi van, élhetem tovább az egyszerű kis életemet.

2) Melanoma ragaszkodik hozzám, velem van. Akkor valahogyan nem kellene kétségbe esnem, végre utána kellene olvasnom, mi várható és persze akkor már valóban jó lenne egy orvos, akihez visszajárhatok. Ebben az esetben sem halok meg azonnal, viszont fel kell készülnöm a további kezelésekre, fájdalomra. És úgy élni a napokat, hogy tudom, nincs már sok.

Például - Készítek majd egy listát, mit szeretnék még feltétlenül megélni ebben az életemben.

- temetésemre milyen zenét szeretnék

- kivel szeretnék ebben az életemben találkozni még egy alkalommal. Igen, sok ember eltűnt az életemből, akikkel szeretnék még egy alkalommal leülni kávézni, beszélgetni.

3) nem alkalmas valóban a minta és eredménytelen volt a korábbi műtét. Akkor ismét fájdalommal járó napok várnak rám, és a további bizonytalanság. Ez jó? Magam sem tudom.

Közben megjegyzem, érdemes kedden jönni ide, mert most kevesebben vannak, mint hétfőn és gyorsabban elkezdődött a rendelés, mint szerdán.

Szóval várok.

Mellettem egy rettentően idős bácsi chipszet eszik. Zörög a zacskóval, és ezzel mindenkit idegesít. Gondolom ő maga is ideges, ezért eszik. Hogy is van az a gömbelmélet? Engem zavar de miért? És ő ezzel talán csak magát nyugtatja, esetleg hajnalban indult és nem volt ideje enni. Talán vidéki, és az ő kis boltjukban nem lehet kapni ilyen ízesítésű chipszet? Vagy a felesége nem engedi, hogy ilyen egészségtelen dolgot egyen otthon és most végre kihasználja az alkalmat? De az is lehet, hogy a fia vagy a lánya hozta el idáig reggel és ő vette neki kedvességből? Már nem is idegesít a zacskó zörgése :)

Tizennégy ember ül a váróban, három rendelőbe hívogatják be az embereket. Előbb-utóbb sorra kerülök. Most éppen azt érzem, nem akarok választ kapni. Közben pedig igen, akarom tudni, hogy az eredmény negatív, a szőke kislány nincs már velem. 

Érezhető az aggodalom mindenkin. A bácsinak elfogyott a chipsze. Most a csend zavar. Talán kissé nyűgös vagyok?

Elegáns, zöld kosztümben érkezik egy hölgy. Meglepődik a tömegen, de elfogadva a sorsát, leül. Ő is egészségesnek néz ki, mint itt mindannyian. Ilyen, alattomos kislány ez a Melanoma. Nem fáj, nem vérzik, csak csendesen átölel és elfoglalja a sejtjeidet. Úgy, hogy nem is tudunk róla. Amikor meg már tudunk, talán késő.

Az elmúlt napokban többször eszembe jutott, hogy miért nem mentem azonnal orvoshoz, amikor felfedeztem. Fontosabb volt, hogy a munkahelyen legyek, hogy aznapra ne táppénz összeget kapjak, úgy gondoltam, nem komoly, valami szemölcs vagy hasonló és majd elmúlik. Utálok várakozni és egy bőrgyógyászaton az kell. Eszembe jut, hogy még előző évben voltam egy általános szűrővizsgálaton, és akkor meg akartam mutatni, de ott nem volt bőrgyógyász.

Hát ennyin múlott, hogy nem kapták el hamarabb a grabancát. Ma már nem tudom, hogy akkor hogyan alakult volna. Most tudom, hogy itt ülök a második emeleten másfél órája és írok. Mert ez megnyugtat, leköt. 

Közben az is eszembe jut, hogyha minden meg van írva előre, akkor talán azon a lapon az van, hogy egy betegség miatt ezen a tavaszon-nyáron ezzel kell foglalkoznom? Miféle tanítást kapok általa? Mit tanultam az elmúlt hónapokban? Azt igen, hogy a testem törékeny és elpusztítható. Azt is, hogy több embert érint, ha elmegyek, mint gondoltam korábban. És azt is, hogy nem vagyok lelkileg olyan erős, mint ahogy gondoltam. 

Idős házaspár érkezik. A néni keresi a táblákon az orvosa nevét, majd rájön, hogy nincs egyik ajtón sem név. Ragaszkodna a korábbi orvosához. Egy asszisztenstől kér tanácsot, megtudja, amit én, majd szólítja valaki. Leül a férje mellé és elpanaszolja, hogy lehet nem az a kedves, fiatal doktornő fogja behívni. Hát valóban, lehet.

Az elegáns hölgyet behívják, pedig pár perce érkezett. Többen morognak. Jönnek-mennek a betegek, én még mindig csak várok. Most mondja mellettem egy néni, hogy a szövettant nem teszik fel az EESZT-re. Nahát, akkor, ha így van, minek nézegettem? 

Eszembe jut, hogy az egyik kórház igazgatója apám másodunokatestvére. Bőrgyógyász, főorvos, professzor és ki tudja még, milyen rangja van. Gyermekkoromban találkoztam vele, anyuka egy szem, elkényeztetett fia volt, sosem játszottunk együtt, pedig pár év lehet közöttünk. Ha akkor és később jobb a családi viszony, talán ma fogadna, de így nem is fordultam hozzá. Sosem voltam egy törtető alkat, most sem, magamért sem.

Várakozás és az a bizonyos dal

Hazaengedtek szombat reggel és hétfőn már újra ott voltam. Reggel hatkor kötözték át a sebet és meghívást kaptam a varratszedésre. Egy héttel később azon is túl voltam, és ismét jött a várakozás.

Beszélgettem másokkal erről a várakozásról. Nem egyedül vagyok, aki hajtja a napokat, miközben a köztes napok elvesznek. Van aki a banki hitel elbírálására vár, van, aki gyermeke ballagására, más a születendő gyermekének szívhangját szeretné már meghallani. 

Mindig van előttünk egy cél, egy esemény, ami miatt hajtjuk, űzzük a napokat. Ismét elgondolkoztam ezen, jó ez így? Június közepe van, eltelt majdnem egy fél év, és én leginkább a várakozásokra emlékszem. Miért nem lehet ilyenkor kikapcsolni bennünk valamit és azt mondani, hogy rendben, ezt a várakozást beteszem egy dobozba, élem tovább a mindennapokat, megélem és átélem, aztán ha eljön dátum szerint az idő, kinyitom a dobozt.   

Ezt nem tudtam megtenni, de minden napra jutott valami, amiért mégis szép lett az a nap. Dolgoztam rajta, akartam. Egy finom vacsora, egy bevásárlás, egy jó film beiktatása, mind mind jelezte, hogy megélem azt a napot, mert csak ma van ma.

Pénteken volt két hete a műtétnek, így megnéztem péntek délelőtt az EESZT-ben, hogy van-e új dokumentum. Nem új volt, de a korábbi szövettani eredményhez egy június 10-i dátummal volt egy beírás. Azt írták, a minta diagnosztikai vizsgálatra a túlságosan alacsony tumorsejtszám miatt. Mi van?

Nem értettem, ezért először nem foglalkoztam vele, de aztán látva a dátumot, megpróbáltam értelmezni, amit látok. Nem tudtam. Persze egyre idegesebb lettem. Újra műtenek? mert azt is írta, hogy ha a betegnek van még további mintája, azt készséggel megvizsgálják. Nem, nem akarok újabb műtétet, még most is fáj az előző helye.

alacsony tumorsejt? Az azt jelenti, hogy van benne tumor. azaz Melanoma még mindig velem van.

Lassan fogtam fel, mindez mit jelent. És persze szépen lassan elhatalmasodott rajtam az aggódás. 

Gondolkozni kezdtem, kitől kérhetnék segítséget. Végül felhívtam egy ismerősömet. Azonnal azzal kezdte, nem mondhat semmit, mert nem ért hozzá, menjek be hétfő reggel és majd akkor megtudom beszélni egy orvossal. Azért erőltettem a dolgot, végül felolvastam neki, és aztán hallgattam a dadogását arról, hogy tényleg nem ért hozzá. Amikor letettem a telefont, annyit éreztem: Vége a dalnak. Nagy levegőt vettem és úgy tettem, mintha semmi nem nyomasztana, de igenis nyomasztott. Gondolom, néhány óra múlva feldolgoztam volna a helyzetet. azonban pár perc múlva ismét felhívott az ismerősöm. 

– Nincs még meg a szövettan eredménye, amit olvastál, az nem arra vonatkozik! - közölte és ismét elismételte, hogy menjek hétfőn vagy kedden vissza a Klinikára.

Ismét kisütött a nap, megint él bennem a remény, hogy Melanoma elhagyott.

Azonban egy tanúság megint eszembe jutott: miért is jó az, hogy a beteg nézheti meg az orvosi eredményeit? Ha gyengébb az idegrendszerem, ott kaphattam volna frászt feleslegesen. Miért is jó ez?

Őrszem-nyirokcsomó vizsgálat 2. nap

 Testemen a jel - énekli a Pokolgép, és igen, én is így éreztem magam, bár nekem négy jelem volt és nem égett belém, sőt, mosdás után lekoptak. Bár azt mondták még délelőtt, hogy alkoholos filc, lehet zuhanyozni, zuhany után már csak halványan látszódtak azok a jelek. Tanakodtam egy ideig, mit tehetnék, fessem át, fényképezzem le, vagy mi más módja lehetne annak, hogy a jeleimet megőrizzem, végül az átfestés mellett döntöttem.

Fekete alkoholos filcet találtam, így ezekkel az átszínezett x-ekkel plusz egynapi kórházi csomaggal futottam be a bőrgyógyászatra. Sajnos, nem ugyanoda kellett menni, mint korábban, egy lepusztult, talán 1960–as éveket idéző kórterembe kerültem. Öten egy szobában, WC és zuhany a folyosón, tv sehol, a csapból a víz még hidegen sem folyt.

Első pillantásra ijesztő. Az állandó csatornaszag attól függetlenül dominált, hogy a terem minden ablaka nyitva volt. Igaz, a panoráma csodaszép és az ablakon van szúnyogháló.

Mindezt ismét a nővérek kedvessége tompította, őszintén mondom, nélkülük és az ő szívességük nélkül nehezebb lett volna mindezt elviselni.

A műtőt már ismertem, sajnos, most nem a korábbi vidám orvos kaszabolt, egy idősebb, rosszkedvűnek tűnő fazon keze alá kerültem. Fájt a beavatkozás, annak ellenére, hogy előtte kaptam altató és fájdalomcsillapító tablettát. Igen, tablettát! Tehát nem altattak, de a kombó kiütött, kissé szédültem, ám éreztem a fájdalmat. Erre mit mond az orvos:

 - Lesz még rosszabb is! 

A korábbi doki biztos nem mondott volna ilyet. Viszont igaza volt, lett rosszabb, fájt jobban, ezt jeleztem is. Erre a válasza:

- Még most jön a neheze!

Azonban legalább szólt a társának, hogy adjon fájdalomcsillapítót. Egy időre valamivel jobb lett, aztán tényleg jött a neheze.

A fejemnél, az ágy mellett állt egy férfi. Ő már legutóbb is részt vett a műtéten és akkor is nagyon kedves volt, egyfolytában simogatta a fejemet, a hajamat, mint a gyermekét őrző apuka. Most a mentőangyalommá lépett elő, a fájdalom ellen hozzá menekültem, az ő kezét szorítottam meg. Nem reklamált, elviselte, részt vett az én fájdalmamban is.  Ő volt az, aki egy idő után megszólalt és azt mondta:

- Túl van rajta, ügyes volt!

Abbahagytam a keze szorítását, talán mindketten fellélegeztünk :)

Nem tudom, hogy mennyire volt  normális ez a fájdalom, nem e lehetett volna ellene tenni.  Az viszont biztos, hogy annak a férfinak ismételten hálát kell mondanom, erőt, biztonságot nyújtott nekem abban a nehéz helyzetben.

Örülök annak, hogy mindig van valaki a közelemben, aki segít továbblépnem egy-egy nehéz pillanatban. Ők azok, akik védőangyalként itt vannak velünk, mellettünk. Bízom benne, hogy kiegyensúlyozott, szép életet él ez a férfi, aki ekkor mellettem teljesített szolgálatot.

A gyógyszerkombó hatott, a kórterembe érve azonnal elaludtam. Mikor felébredtem, már semmi nem fájt, újra élvezhetem a hatvanas évek kórtermét és a nővérek kedvességét.

Ha minden igaz, holnap reggelig semmi nem fog történni és reggel mehetek haza. 

Őrszem-nyirokcsomó vizsgálat 1. nap

 Eljött végre - reményeim szerint - az utolsó vizsgálat első napja. Egy laborba kellett mennem, ahol a seb köré, a bőr alá négy helyen is megszúrtak, valamiféle izotópot fecskendeztek be. Nos, ez rosszabbul hangzik, mint amilyen  valójában volt. 

Előtte egy orvos részletesen elmondott minden lépést, ami aznap várt rám, kérdést is tehettem fel, szóval teljes körű tájékoztatás volt. Maga a belövés négy apró szuri volt minimális fájdalom kíséretében. Ezt követően másfél órát ejtőztem egy kissé kényelmetlen váróban, de cserébe vizet és olvasni valót biztosítottak.

Miután letelt az idő, egy műszer segítségével megnézték melyik nyirokcsomóban landolt az izotóp és egy piros filctollal beikszelték a bőrömön. Ennyi volt  a tegnapi esemény.

Volt egy érdekes szituáció. Várnunk kellett a befecskendezésre is, az izotóp menetelésére is. Én a szokásos nyugalmammal várakoztam, hiszen a belövés előtt is sürögtek-forogtak körülöttünk a szakemberek, így bár egy órát kellett kb várni, láttam, hogy nem kávézgatással töltik az idejüket.

Várakozott velünk egy hölgy is. Valamivel fiatalabb lehetett nálam, csinosabb és elegánsabb. Vállalkozó vagy vezető beosztású lehetett, telefonon intézkedett, többször is utasított, de mindig megköszönte a másik oldalnak a munkát. Mindez miatt szimpatikusnak tűnt. Azonban a másfél órás várakozást nagyon nehezen viselte. Sóhajtozott, járkált, felpattant a székről újságért, majd visszavitte és egyszer csak megszólalt: Ez borzasztó! Miért kell ennyit várni? 

Meglepődve néztem rá, hiszen velem együtt hallgatta végig, hogy ez egy ilyen játék. Valakinek a telefonba is elpanaszolta, hogy neki erre igazán nincs ideje.

Elgondolkoztam ezen. Mire nincs neki ideje? A saját testének gyógyítására? Hát akkor mire van ideje? Mi lehet ennél fontosabb neki? Érdekes kérdés ez, nem? 

Várakozás közben elkezdtem egészségesen étkezni - na jó, ez csak az én szintemen egészségesebb, mint amit eddig gyakoroltam

Sok nap telt el, amióta utoljára írtam. Ez talán már a gyógyulás jele? Sokan azt mondják, hogy ha már két eredmény (szövettan és PET-CT) negatív lett, nincs mitől tartani. Azonban az orvos ragaszkodik az őrszem nyirokcsomó vizsgálathoz, így természetesen én is. És ha a szakember ragaszkodik, akkor annak van valami oka, így azért a kisördög bennem bujkál, szeretném, ha már annak is a kezembe lenne a negatív eredménye. Azonban mivel minden napnak kell értelmet adni, új hobbim lett: megpróbálok egészségesen étkezni és minden nap valami új ízt felfedezni ( de erről kicsit később).

Az új infó: megkaptam az időpontot, június 6-án teszik be az izotópot, másnap meg kiveszik nyirokcsomóval együtt. Elnézést ismét azoktól, akik úgy érzik, nem vagyok eléggé szakértő mesélő, a realitás az, hogy abszolút nem vagyok szakértő, speciel csak elszenvedem a dolgot. Ráadásul az a fajta beteg sem vagyok, aki többet akar tudni az orvosnál. Alapvetően bízom az emberekben, az orvosokban, a szakértelmükben és a jóságban. Szóval én a beteg státuszban maradok, akik tudnak, mert tanultak és mert tapasztalatot szereztek, gyógyítsanak, tegyék, én hiszek bennük és nekik. 

De nem tétlenkedtem az elmúlt napokban. Olyan sokan mondták, hogy életmódot kell változtatnom, hogy elgondolkoztam komolyan a kérdésen. Akik ismernek, tudják, hogy szeretem a húst, a csokoládét, a kávét. Azt hiszem ezen a három dolgon elég sokáig elélnék. A dietetikus szerint a kérdés az, hogy meddig és milyen minőségben. Ezért aztán, hallgatva a józan észre és a nálam okosabb emberekre, továbbá az Egomra, úgy döntöttem, a csoki és a kávé marad.

Amitől meg tudok válni, az a disznóhús, a marha (azt amúgy is évente kétszer ettem), valamint a feldogozott termékek. Nincs több kolbász, disznóhús, gépsonka, párizsi, elvileg virsli sem, de azt két hetente egyszer engedélyeztem magamnak. Konzervmájas és tavaszi felvágott (igen, ezer bocsánat, én szerettem a zöld dobozos tavaszi konzervhúst). Szóval ezekről le tudok mondani. A tonhalkonzerv maradt, mert a hal az kell, ha nem ilyen formában juttatom magamba, akkor nagyon ritkán eszek, de ezt lejjebb is kifejtem, mert komoly kérdést vet fel nálam.

Újdonság: megkóstoltam az avokádót. Számomra íztelen és eddig ehetetlen valami volt, főleg hagymával kikevert mártásként nem ízlett, de a zöld salátába belecsempészve, lecsúszik. 

Szóval a hal: hát a hal halálian jó kérdés, mert szeretem sütve, de nem tudom elkészíteni, viszont a férjem elkészíti, de nem szereti. Szóval, ha én nekem halat süt, ő valami mást eszik, ami valószínűleg a korábbi énem szerint finomabb, mint a hal. Ördögi kőr? Ráadásul a hal drága, mármint a fagyasztott. Horgászni nem tudok, nem is akarok, élve nem veszem meg, mert sajnálom. A nappali akváriumában vannak halak, mit szólnának hozzá, ha a kádban úszkáló társukat fejbe csapnám? És rengeteg munka is lenne vele, ami szintén a férjemre várna. Egyszóval a fagyasztott hal drága.

Megérkezett a szójatej és a tofu is az étrendembe, vagy inkább úgy mondom, szokjuk egymás jelenlétét.

Lenmagolaj került az asztalra, és csepegtetem a pirítós kenyérre, valamint préselt tökmag kencefice, amit kenyérre téve egész jóízűnek találtam. 

És megérkeztek a zöldségek: paradicsom, uborka, hagyma, retek. Eddig ennyi, a többi még nem jutott be a házba.

Gyümölcsök: pénztárcába vágó kérdés, de igyekszem a grapefruit mániámon túllépve más gyümölccsel is ismerkedni. (most látom, hogy az internet szerint ezt a gyümölcsöt grépfrút-nak kell írni. Nos, mindig tanul az ember! Pedig az eredeti nevét évekig tanultam leírni, és most kiderült, feleslegesen erőltettem magam.)  Egyszóval alma van a házban!

Jöttek a magvak: chia mag, lenmag, és a köles, ami nem tudom mag vagy nem mag, de íztelen és ízetlen, így már kóstoltam sósan és édesen is. Egyelőre nem szeretjük egymást.

Sztornóztam az alkoholt, ami nálam a Somersby állapotban volt jelen, cigi nincs, eddig sem nagyon volt, a drogra sem fogok most már rászokni, mert hát éppen egészséges életmódot kezdtem folytatni. Nincs szénsavas ital, de a Coca-Cola imádatom miatt, havi egy két decis üveggel megengedett. Jól meg kell választanom azt a napot :)

Reggelire zabpehely, ami almával és naranccsal annyira nem is borzasztó, és ebben a formában az almát is elviselem. 

Főzelékek: hát.... lesznek... majd

Nos, ennyi az egészséges életmódváltásom első lépése. Lehet, hogy nem teljesen így képzelte a dietetikus, de első körben egész büszke vagyok magamra, főleg, amikor mellettem sertéspörköltet eszik valaki, nekem meg jut a csirkemell, ami biztos finom, de egyelőre kevésbé tartom húsnak, s mint ilyet, ételnek.

PET-CT eredmény és egy kis szösszenet arról, hogyan jut el a beteg az orvoshoz a Klinika bőrgyógyászatán

Megkaptam a PET-CT eredményét, negatív lett. Egyéb dolgokat találtak, de egy félszáz éve használt testnél azok mind elfogadhatóak. Most már csak az őrszem-nyirokcsomó vizsgálat van hátra. Örülünk.

Azonban a mai napon elgondolkoztam a klinikai eljárás, betegfogadás kérdésén. Hogyan működik ez ma?

Van egy beutalónk, tehát valamiért oda szeretnénk menni a bőrgyógyászatra, ahol találkozhatunk egy orvossal. Betegszerepbe kerülünk, még ha esetleg nem is érezzük magunkat betegnek. De van egy anyajegy, egy seb, egy fekete köröm, bármi, ami miatt el kellene jutnunk egy orvoshoz, aki aztán meggyógyít, megnyugtat, vagy legalábbis elmondja, hogy mi lesz tovább.

Betegszerepben nem jó lenni. Kiszolgáltatott helyzet, hiszen  - hacsak nem vagyunk mi magunk az orvos - nem tudjuk, miért lettünk betegek, mit kell tenni ebben a helyzetben, mi lesz ezután. Azt sem tudjuk, később hogyan tudjuk elkerülni, hogy ismét betegek legyünk. Még azok is - idesorolom magamat is - akik nem esnek azonnal kétségbe, nem sírnak és nem temetik el magukat - kérdésekkel indulnak az orvoshoz, hiszen mindenki tudni akarja, mi a további lépés. Szóval ott a Beteg, aki valamilyen módon eljut a klinikára.

Különféle információkat kapunk a háziorvosoktól, egyéb helyről arról, hogyan kell bejutni a bőrgyógyászat ambulanciájára. Nekem azt mondták, reggel hatra oda kell menni. Miért?  Íme a folyamat:

Reggel hattól húzhatunk egy sorszámot és ülhetünk le vele a földszinti váróteremben.

Reggel héttől a sorszám alapján a váróteremben lévő pulthoz hívnak, ahol megmondják, melyik rendelőbe kell menni. 

A rendelőbe elvileg reggel nyolc órakor kezd rendelni az orvos. (Eddigi tapasztalataim szerint ez a nyolc óra kilenc, ma fél tíz volt.) Tehát reggel hatra megyek, fél tízkor találkozom először orvossal. 

A fenti folyamatot sehol nem láttam leírva, kiírva, tájékoztatóként kifüggesztve. Ma kevés hely volt a váróteremben, ezért a sorszámhúzó tábla mellett álltam meg. Aztán átváltottam portássá, informátorrá, békítő testületté.

Érkezett egy idős bácsi, kezében egy papírral és le akart ülni, de mégis odajött a sorszámhozóhoz és nézte, nézte. Ekkor elmondtam neki a folyamatot és adtam neki egy sorszámot :)

Érkezett egy nagyon szép hölgy, akire tényleg azért figyeltem fel, mert idősebbnek tűnt nálam, de gyönyörű szép volt az arca, az arcvonásai. Még a szarkalábak is jól álltak neki. Magától húzott egy sorszámot, de mikor meglátta, hogy nyolvansokadik, elszörnyülködött és nem is tudta, hogy tovább. Megnyugtattam, hogy majd hét órától megtudja melyik rendelőbe kell mennie, van sok rendelő, gyorsan fog haladni minden, nyolc óra után. Mutattam neki, hogy merre vannak a rendelők, az alagsor, a lift, stb.  Bízott bennem, abban, hogy nyolc óra után haladni fog minden, mint a karikacsapás. Azt is mondtam, hogy nagyon kedvesek az orvosok - ezt így is tapasztaltam, szóval reméltem, hogy meg tudom nyugtatni.

Érkezett egy harminc év körüli fiatalember. Kihúzta a sorszámot, megnézte a számot, összegyűrte, bedobta a kukába és kiviharzott. Ő már elérte a 100-as számot.

Újabb idős bácsi jött, talán ő már sejtette, hogy én azzal szórakoztatom magam, hogy segítsek, kihúzott egy sorszámot, aztán megkérdezte tőlem, jót húzott e. Nos, nem húzott jót, mert rossz helyre kattintott, a "varratszedés miatt jött" gombra, ő pedig először volt ott, de mondtam, ne húzzon újat, mert korábban ezért már leszidtak előttem egy beteget. Egy betegnek egy sorszám jár, majd a pultnál elmondják, hogy nem jó a sorszáma, és megfelelő rendelőbe küldik. 

Egy fiatal, talán harminc éves hölgy érkezett, kihúzta a sorszámot, és úgy nézett rám, mint aki nem hisz a szemének. Hét előtt pár perccel voltunk, 108-as száma volt. Ez egy buddhistának szerencsés szám, ő nem érezte így. Az előző, szép hölggyel kezdett beszélgetni arról, hogy mindezt komolyan gondolják e. Akkor már rengetegen voltunk, de végre hét óra lett és megélénkült a pult, megjelentek a számok és szépen egyesével járultunk az adminisztrátorokhoz, akik elosztották a betegeket a rendelők között.

Mindezt csak azért írtam le, mert elgondolkoztam azon, hogy miért is működik ez a rendszer így. Miért kell reggel hatra odamenni, várni és várni. És ha már oda kell menni, mert nem lehet interneten vagy telefonon időpontot kérni, miért nem lehet kiírni, piktogramokkal vagy bármi más tájékoztatóval elmagyarázni, miért is áll-ül az a rengeteg ember ott, mi a bejelentkezés menete. Arról is jó lenne, ha valaki tájékoztatná a betegeket, hogy van legalább 15 rendelő, tehát ne ijedjen meg senki a magas sorszámtól, vagy ami a legrosszabb, ne tépje össze és menjen ki az épületből. Hiszen aki oda megy, beteg, és ott az orvos is, aki segít, csak sikerüljön kivárni, türelmesen hozzáállni, bizakodni abban, hogy a találkozó még aznap létrejön. 

Úgy gondoltam, mindezt kiírom magamból. Gyakorolhatom majd még ezt a "játékot" a sorszámhúzóval, mert -  remélem már csak két alkalommal - de még vissza kell mennem. Az őrszem-nyirokcsomó vizsgálathoz és rá három hétre a szövettan eredményéért még sorban állhatok én is újra.

Találkozás a mindennapok hőseivel

 Most már tudom, mi az a PET-CT. 

Pontosabban, dehogy tudom, viszont átéltem, megéltem, túléltem.

Bár hivatalosan sugárzom, miután megkaptam a szükséges anyagot, semmit nem éreztem sem akkor amikor megkaptam, sem most, már itthon. A CT is pont olyan volt, mint a többi CT, mármint ugyanúgy éltem át. Tudományos mondatokat ne várjon tőlem senki, buta vagyok hozzá, csak azt tudom megírni, amit átéltem

Amit viszont érzékeltem, arról szeretnék részletesebben írni.

Ismét a Klinika, most egy másik cím. Időpontra mentem, szinte azonnal behívtak, foglalkoztak velem, kioktattak, elmondták mi fog történni velem. És aztán történt is, minden ment, mint a karikacsapás. 

Ami számomra érdekes volt, az az, hogy minden orvos, nővér, velem foglalkozó ember nagyon fiatalnak tűnt. Hozzám képest is nagyon fiatalnak, pedig még csak 51 éves vagyok. Mintha diákok magyaráztak, oktattak, foglalkoztak volna velem. Hirtelen olyan öregnek éreztem magam, olyan vénnek.  Mindegyik "diák" ügyes volt, gyors, pontos, nem volt mellébeszélés, végezték a dolgukat. 

Amíg ott ültem és vártam a soromra, meg hogy elterjedjen bennem a nedű, amit kaptam, azt figyeltem meg, hogy a betegek öregek, akik gyógyítanak fiatalok. Elgondolkoztam azon, hogy ezek a fiatal lányok, fiúk milyen veszélynek teszik ki magukat annak érdekében, hogy gyógyíthassanak. Hiszen onnantól kezdve, hogy belém került a lötyi, sugároztam. Fel is hívták a figyelmemet, hogy 24 órán keresztül fiatalok, gyerekek közelébe ne menjek. Dehát ők a fiatalok! Aki beszúrta a tűt a karomba a lányom lehetett volna, talán 30 éves sem volt. Neki még gyermekei lehetnek, sőt, lehet, hogy otthon várják a gyermekei,. Ennek ellenére hősiesen szurkálta a többi beteget is. 

Biztosan van valami biztonsági előírás, szabály, figyelnek arra, hogy ne ártson nekik mindez, de így laikusan azt kell mondanom, bátor és hősies dolog, amit nap mint nap tesznek abban az alagsori kicsi rendelőben. Ő is, a társai is. Ehhez képest, mit tettem én, amióta ide leszülettem? Hát, konkrétan nem tudok semmit felmutatni.

Csupán csak tiszteletemet és köszönetemet tudom kifejezni az irányukba. Kedvem lenne megölelni őket - persze nem teszem, mert nem is értenék talán és hát sugárzom. De az, hogy a mindennapok hősei itt vannak velünk, az számomra ismét bebizonyosodott. 

Ja, az eredmény csak egy hét múlva lesz, szóval ismét nyugalom, munka, béke. Melanoma, ugye már nem is vagy velem?

Megcsináltam! ez a nap is sikeres volt

Éppen hazafelé tartok. Azt hiszem, megfelelően kihasználtam a napot, dolgoztam, beszélgettem, meditáltam. Azt gondolom, ma volt egy jó cselekedetem is, ugyanis az egyik kolléganőmet elvittem a buddhista centrumba meditálni. Azt gondolom, ezért már megérte megélni ezt a napot, sőt megszületni is. Hiszen ezáltal egy földre leszületett társamnak tudtam alternatívát mutatni. Ez számomra rengeteget jelent, voltaképpen a mindent. Innentől kezdve az ő feladata eldönteni, hogyan lép tovább, én csak felfedtem egy fátylat. Boldogsággal tölt el, hogy megadatott a lehetőség és megtettem. Sokkal nyugodtabban állok a holnapi nap elé, bár tény, hogy jobb pozícióból is indulok. És holnaphoz egy hétre lesz csak meg az újabb eredmény vagy ítélet, nem is tudom, minek nevezzem. 

Mindenképpen elmondhatom, klassz volt ez a mai nap, jó volt megélni és nem a jövőn gyötrődni.

Várakozom, várakozom, és hajtanám a napokat, de jó az nekem?

Visszatértek a dolgos mindennapok. A munka leköti az ember figyelmét, az enyémet is. Monoton, unalmas, alig haladok, miközben érzem, hogy fáj a lábam. Nem tudom, mi baja, mindenki, aki ért és aki nem ért hozzá, azt mondja, szépen gyógyul a seb. Én nem értek hozzá, szerintem ronda és piros és egyébként fáj. Nem annyira, hogy azt mondjam: jaj-jaj, de azért érzem.

A kollégák, barátok, rokonok rendszeres kérdezik, hogy vagyok. Nos, nem tudom, valójában hogyan érzem magam. Lassan felfogom, hogy minden oké, vehetek tartós tejet, de mégiscsak előttem van két vizsgálat, ami még kb egy hónapos történet. És itt még bármi megtörténhet. Persze, optimista vagyok, csak a jóra, szépre gondolok. Vagy nem?

Holnap megyek a PET-CT -re, aztán egy hét, amíg meg lesz az eredmény. Megint kergessem a napokat? Akkor eltűnik a május. És ha ez az utolsó májusom? Milyen ciki lenne, ha átkergetném ezeket a napokat amiatt, hogy legyen meg az eredmény, aztán meg közölnék, hogy bocs, mégis itt a kislány, ennyi volt a földi életem :) Na jó, ez morbid humor, de azért a lényeg az, hogy ma kell megélnem a május 7-ét, mert holnap már csak a múltam egy része lesz a mai nap.

A szövettan szerint Melanoma nincs velem, mi ez az aggódás még mindig?

Érdekes az emberi gondolkozás Annyira kikívánkoztak korábban a szavak, hatalmas igényem volt, hogy leírjam a gondolataimat és meggyőzzem magam arról, hogy meg kell élni minden napot. Akkor is, ha baj van, akkor is, ha minden szép.

Igyekeztem tartani magam és minden reggel azzal ébredni, hogy bár táppénzen vagyok, gyógyulnia kell a sebemnek, mégis, van feladatom. Reggelente eldöntöttem, mi is legyen az, amivel értelmessé tudom tenni a napot. Nem nagy dolgokat tudtam bevállalni, de a finom ebéd elkészítése, a lakás takarítása mégiscsak feladatot adott. 

Átírtam a könyvemet, majd rájöttem, nem jó az egész, alapjaiban hibás. Újra anyagot gyűjtöttem, filmeket néztem, könyvet olvastam, igyekeztem a lehető legmélyebbre leásni, mert szeretem, ha a könyvemnek az a része, amely valóságra épül, megállja a helyét. Ha például itthon játszódik a történet, ne szálljanak a szereplőim repülőre, hogy eljussanak egy másik hazai városba. Egyszóval ment a kutatómunka a néphadsereg rendfokozatai és a laktanyák világa témában.

Április 29-én minden, előre tervezett és kidolgozott elméletem összedőlt arról, hogy csak ma van ma. Olyan mértékű depresszió lett úrrá rajtam, hogy még írni sem volt kedvem. Valójában semmihez nem volt kedvem, csak vártam a másnapot.

Eljött a másnap! Délelőtt 11 órára kiderült, hogy a szőke lányka, Melanoma, nem ragaszkodik hozzám, a szövettan eredménye negatív lett. Érdekes, hogy az orvosi kifejezéseknél a mínusz a plusz, de igen, ez egy nagyszerű hír.

Es ekkor jön a bolond agyam, amelyben megjelenik egy kisördög és azt mondja: nana, van még hátra néhány vizsgálat, majd ha az is negatív! 

Férjem ünnepelt, én meg aggódtam a jövő miatt. Így telt el a 30-a. Hihetetlen, hogy akkor, este is még mindig nem tudtam visszatérni a jelenbe..

Összességében a 29. és a 30. azzal telt el, hogy aggódtam egy dologért, ami már megtörtént, csak az én tudatom előtt még ismeretlen.

Várakozás, aggódás, de mit ér ez, ha elszalasztom a mai napot?

Várakozás. Talán ez a legmegfelelőbb leírása ezeknek a napoknak. Türelmesen pihentetem a lábam, de annál türelmetlenebbül hajtanám a napokat. 

Április 30 - fontos nap, a varratszedés mellett, ami nem befolyásol nagyon, kiderül a szövettan eredménye. Ekkor mondják meg, hogy amit kivágtak belőlem mit tartalmaz. Ha annak a széleit is átöleli a szőke kislány, akkor valamiféle kezelés következhet, de erről semmit nem tudok. Rémképeim vannak, hiszen hallott már mindenki rákbetegség gyógyítására kitalált módszerekről, de ebbe nem akarok belegondolni.

Május 8.- PET-CT Nos, utána olvashatnék, de már attól lezsibbadtam, amit a telefonba mondtak. Valami kontrasztanyag, amitől sugározni fogok, ezért ne menjek gyermek és terhes anyuka közelébe. Elgondolkoztam, hogy fogok hazajönni. Metrón, villamoson hogy tudom elkerülni ezeket a lehetséges találkozásokat?

Az a tény, hogy Melanoma engem átöl, egy dolog. Azonban itt most arról van szó, hogy esetleg árthatok valakinek. Nagyon elgondolkoztató!

Még sok nap van, amíg kiderül, mennyire ragaszkodó Melanoma. Van bennem aggodalom és azt érzem, jobb lenne már, ha május 9-e lenne, tudatában lennék minden információnak, látnám az utamat. Csakhogy ma még csak április 23. van. Ha mondjuk arra gondolok, hogy május 9-én meghalok, akkor valóban helyes az a gondolat, hogy siettetem a napokat?

A blog címeként épp azért választottam a Csak ma van ma gondolatot, hogy az ilyen napon erőt adjon.

Nem dobom ki az ablakon a mai napot. Erőt veszek magamon, bezárom egy dobozba a félelmeimet és megélem a mát.

Szóval ma kedd van. Felébredtem, jól vagyok. Tehát mivel töltöm a mai, értékes napomat? 

Főzök valami finomat

Meditálok

Jógázom

Tegnap megszereztem a férjem egyik kedvenc filmjét az interneten, magyar felirattal. Jó volt látni mennyire boldog volt és örült, hogy mellé ültem, és vele néztem végig. A tegnap értékes nap volt, tudtam adni valamit a világnak.

Ma is keresem a lehetőséget, hogy értékessé tegyem a napot. Így lesz értelme annak, hogy ma is felkeltem, itt vagyok.

Ultrahang eredmény - miért vannak mégis felhők az égen?

Nem is tudom, mit írjak. Tegnap voltam az ultrahang vizsgálaton. Mindent rendben találtak. Örülnöm kellene és persze örülök is. De mégis, félek ennek igazán erőt adni, mert tartok a későbbi eredményekről.

Előttem van még a PET-CT és a szövettan eredménye. A CT-re még nem kaptam időpontot, a szövettanról április 30-an fogok információt kapni.

Tudom, hogy nagyszerű dolog az UH eredménye, de egyelőre ezt épp úgy félreteszem, mint eddig az aggódást.

Egyébként ma már le tudtam lépni a sarkamra is. Kicsit szurkál, nyíllal, de sokkal jobban mozgok már.

Mindennek örömére én készítettem az ebédet. És közben írom a Rab Rt. regényemet. Nagyszerű lesz, akárcsak az étel, amit főztem.

Hétfő, pihenés, gyógyulás, nagy elhatározások

Két napon át nem írtam a naplóba, és bizony hiányzott, hogy ki tudjam írni a gondolataimat. Igaz, belekezdtem egy régi, 1993-ban írt regényem javításába. Az a könyv, a Rab Rt., a legkedvesebb számomra mindegyik közül. Nem is tudtam letenni, az első 170 oldal után még két folytatása készült, és szerintem a harmadik rész a legjobb. A történet 1989-ben kezdődik. Izgalmas élet volt akkor Kelet-Európában és emlékszem, hogy azt az évet, 89-et izgalommal éltem végig, úgy éreztem, a történelem ott, akkor alakul és én, ha részese csak közvetve, de mégis az első sorokban álló nézője lehetek. A harmadik része akkor játszódik, amikor íródott. Szinte a mindennapjaimat írtam le, és tekintettel arra, hogy itthon játszódik és van történelmi háttere, érdekes most újra olvasni. Szórakoztató formában mutatja be az akkori világot, persze történelem könyv vagy kötelező olvasmány sosem lesz belőle. Amiért újra írom, javítom, annak is épp ez a történelmi háttér az oka. Akkor még nem volt elérhető annyi információ, mint most, így helyre teszem az esetleges tévedéseimet. Szeretem, hogy a könyveimben a valódi helyszín, a valós esemény pontos legyen.

Szóval erre ad most nekem esélyt Melanoma. Szombaton csak a könyveimmel foglalkoztam, majd találkoztam édesanyámmal, hogy megnyugtassam, nincs nagy bajom. Vasárnap a férjem családjával találkoztam. Születésnap miatt jöttünk össze, és én nagyon hálás voltam azért, hogy mindenki az ünneppel foglalkozott, nem a szőke kislánnyal, aki talán már nincs is velem.

A sógornővel kettesben beszéltünk pár mondatot, kicsit ijesztő volt, amilyen aggódással nézett rám, igyekeztem őt is megnyugtatni. Szegényre rázúdítottam a férjemmel, az ő öccsével kapcsolatos aggodalmaimat, és tudott alternatívát mondani, így egy kicsit megnyugodtam.

Ma pedig hétfő van.

Úgy döntöttem, mától, akármi is történik, két dolog visszatér az életembe: a meditáció és a jóga. Aktuális állapotomnak megfelelően, de minden nap  fogok időt szakítani rájuk. Mindkettő egykor az életem része volt, a mindennapjaim része, de valami történt, és elmaradtak, főleg a jóga. Meditálni napi szinten meditáltam az elmúlt huszonsok éve, de sokszor volt, hogy csak egy-két perc, egy mantra, egy gyors feltöltődés erejéig szántam rá időt. Pedig van választási lehetőségem, az elmúlt 51 évemben több fajta meditációval találkoztam, elsajátítottam. Most pedig elő is veszem mindazt a tudást, tapasztalatot és gyakorlatot, amit eddig összegyűjtöttem.

Kedden, holnap este, ultrahang vizsgálatra megyek. Keresik Melanoma esetleges átölelő karjait. Fontos lesz ez a vizsgálat, de nem engedem, hogy az aggódás elhatalmasodjon rajtam. Ma nem. Ma hétfő van, csoda szép nap, jógáztam, meditáltam, és most írni fogok. Ezt a napot sem adom oda Aggódásnak, Félelemnek, ez is az én napom, és a jelen szép, gyönyörű idő van, élvezem az erkélyen, a férjem a szomszéd szobában dolgozik, hallom a hangját, boldog vagyok, hogy itt lehetek vele.