Ismét itt ülök a második emeleten, a 208-as szoba előtt. Itt lehet megbeszélni a szövettan eredményét. Várok.
Régebben, úgy emlékszem, mindig ugyanahhoz az orvoshoz kellett visszamenni addig, amíg adott probléma meg nem oldódott. Ennek volt jó és rossz oldala, emlékszem, amikor elsőre kedves, megértő orvos foglalkozott velem, mennyire nyugodtan érkeztem a következő alkalommal. És fordítva is. Ilyenkor próbáltam orvost váltani, ami egy plusz idegesítő esemény volt amellett, hogy még a betegségem miatti fájdalmat is el kellett viselnem.
Ma nincs ilyen probléma. Talán hatodik alkalommal vagyok itt és mindig más fogad. Talán ez a legrosszabb.
Ma reggel is meg volt a szokásos procedúra. Hatkor sorszám húzás, héttől regisztráció, nyolctól várom, hogy behívjanak.
Próbálom felkészíteni magam.
Három lehetőség van előttem, ami már meg van írva a nagykönyvben, csak még én nem tudtam oda lapozni.
1) Melanoma elengedett. Ha így van, negatívak az eredmények, akkor talán elmondhatom, hogy nyugi van, élhetem tovább az egyszerű kis életemet.
2) Melanoma ragaszkodik hozzám, velem van. Akkor valahogyan nem kellene kétségbe esnem, végre utána kellene olvasnom, mi várható és persze akkor már valóban jó lenne egy orvos, akihez visszajárhatok. Ebben az esetben sem halok meg azonnal, viszont fel kell készülnöm a további kezelésekre, fájdalomra. És úgy élni a napokat, hogy tudom, nincs már sok.
Például - Készítek majd egy listát, mit szeretnék még feltétlenül megélni ebben az életemben.
- temetésemre milyen zenét szeretnék
- kivel szeretnék ebben az életemben találkozni még egy alkalommal. Igen, sok ember eltűnt az életemből, akikkel szeretnék még egy alkalommal leülni kávézni, beszélgetni.
3) nem alkalmas valóban a minta és eredménytelen volt a korábbi műtét. Akkor ismét fájdalommal járó napok várnak rám, és a további bizonytalanság. Ez jó? Magam sem tudom.
Közben megjegyzem, érdemes kedden jönni ide, mert most kevesebben vannak, mint hétfőn és gyorsabban elkezdődött a rendelés, mint szerdán.
Szóval várok.
Mellettem egy rettentően idős bácsi chipszet eszik. Zörög a zacskóval, és ezzel mindenkit idegesít. Gondolom ő maga is ideges, ezért eszik. Hogy is van az a gömbelmélet? Engem zavar de miért? És ő ezzel talán csak magát nyugtatja, esetleg hajnalban indult és nem volt ideje enni. Talán vidéki, és az ő kis boltjukban nem lehet kapni ilyen ízesítésű chipszet? Vagy a felesége nem engedi, hogy ilyen egészségtelen dolgot egyen otthon és most végre kihasználja az alkalmat? De az is lehet, hogy a fia vagy a lánya hozta el idáig reggel és ő vette neki kedvességből? Már nem is idegesít a zacskó zörgése :)
Tizennégy ember ül a váróban, három rendelőbe hívogatják be az embereket. Előbb-utóbb sorra kerülök. Most éppen azt érzem, nem akarok választ kapni. Közben pedig igen, akarom tudni, hogy az eredmény negatív, a szőke kislány nincs már velem.
Érezhető az aggodalom mindenkin. A bácsinak elfogyott a chipsze. Most a csend zavar. Talán kissé nyűgös vagyok?
Elegáns, zöld kosztümben érkezik egy hölgy. Meglepődik a tömegen, de elfogadva a sorsát, leül. Ő is egészségesnek néz ki, mint itt mindannyian. Ilyen, alattomos kislány ez a Melanoma. Nem fáj, nem vérzik, csak csendesen átölel és elfoglalja a sejtjeidet. Úgy, hogy nem is tudunk róla. Amikor meg már tudunk, talán késő.
Az elmúlt napokban többször eszembe jutott, hogy miért nem mentem azonnal orvoshoz, amikor felfedeztem. Fontosabb volt, hogy a munkahelyen legyek, hogy aznapra ne táppénz összeget kapjak, úgy gondoltam, nem komoly, valami szemölcs vagy hasonló és majd elmúlik. Utálok várakozni és egy bőrgyógyászaton az kell. Eszembe jut, hogy még előző évben voltam egy általános szűrővizsgálaton, és akkor meg akartam mutatni, de ott nem volt bőrgyógyász.
Hát ennyin múlott, hogy nem kapták el hamarabb a grabancát. Ma már nem tudom, hogy akkor hogyan alakult volna. Most tudom, hogy itt ülök a második emeleten másfél órája és írok. Mert ez megnyugtat, leköt.
Közben az is eszembe jut, hogyha minden meg van írva előre, akkor talán azon a lapon az van, hogy egy betegség miatt ezen a tavaszon-nyáron ezzel kell foglalkoznom? Miféle tanítást kapok általa? Mit tanultam az elmúlt hónapokban? Azt igen, hogy a testem törékeny és elpusztítható. Azt is, hogy több embert érint, ha elmegyek, mint gondoltam korábban. És azt is, hogy nem vagyok lelkileg olyan erős, mint ahogy gondoltam.
Idős házaspár érkezik. A néni keresi a táblákon az orvosa nevét, majd rájön, hogy nincs egyik ajtón sem név. Ragaszkodna a korábbi orvosához. Egy asszisztenstől kér tanácsot, megtudja, amit én, majd szólítja valaki. Leül a férje mellé és elpanaszolja, hogy lehet nem az a kedves, fiatal doktornő fogja behívni. Hát valóban, lehet.
Az elegáns hölgyet behívják, pedig pár perce érkezett. Többen morognak. Jönnek-mennek a betegek, én még mindig csak várok. Most mondja mellettem egy néni, hogy a szövettant nem teszik fel az EESZT-re. Nahát, akkor, ha így van, minek nézegettem?
Eszembe jut, hogy az egyik kórház igazgatója apám másodunokatestvére. Bőrgyógyász, főorvos, professzor és ki tudja még, milyen rangja van. Gyermekkoromban találkoztam vele, anyuka egy szem, elkényeztetett fia volt, sosem játszottunk együtt, pedig pár év lehet közöttünk. Ha akkor és később jobb a családi viszony, talán ma fogadna, de így nem is fordultam hozzá. Sosem voltam egy törtető alkat, most sem, magamért sem.